Péter volta az első szerelmem,az első igazi szerelmem.Voltak nagy szakítós,veszekedős,balhézós sztorik,nagyon sok.De mindent összevetve imádtuk egymást.Főleg én őt.3 évet töltöttünk együtt,az utolsó egy évben minden nyugodt és szép volt.Harmonikus.Aztán egy évvel ezelőtt jött egy reggel a gondolta:”Ez mégsem az ,amit szeretnék,valami hiányzik.”És szakítottam vele.Úgy hagytam el,hogy szerettem.De valami mégis elhívott tőle.Bulizni akartam.Élni,és nyilván:pasizni.Soha nem volt előtte senkim,és csak 19 éves voltam,mikor összejöttünk.A kapcsolatunknak már lassan egy éve vége lett,de még mindig nem engedett el.A nyár volt a legnehezebb.Bombázott a szerelmével,a meglepetéseivel,a verseivel,amiket nekem írt,a könnyeivel.Én megpróbáltam újra szeretni,úgy,ahogyan régen szerettem.Nem megy,és egyrészt bánom.És annak ellenére,hogy már nem szeretem,nehéz volt elengedni azt a jövőképet,ami már évek óta bennem élt.A tervek,az,hogy az egyetem után hozzá megyek feleségül,hogy lesz 2 gyönyörű gyermekünk,olyan fekete hajjal,mint amilyen neki van.De el kellett engedni.Már tudom,hogy más fog mellettem egy életen át állni,még nem tudom hogy ki,de nem Péter.Ő lesz az,akire 25 év múlva mosolyogva fogok visszaemlékezni.És eszembe fog jutni,hogyan feküdtünk egymás mellett szótlanul,s hogyan tanultam meg szeretni.Hogyan sírtam át napokat,ha megbántott,s milyen felhőtlen boldogsággal üdvözöltük egymást,ha hetekig nem találkoztunk.Lezártam őt.És köszönök neki mindent,hogy szeretett és szerethettem.Hogy az enyém volt.